A Bikemag cikke. Írta: Kuntár Bence. Képek: Sebők Péter.
Mi, a kerékpárok szerelmesei gyakran esünk túlzásokba. Mindig a legjobb kell, a legszebbet akarjuk, olyat, amivel a néha hősként kezelt, néha porig alázott WordTour-versenyzők hajtanak. Persze erre az összes pénzünk rámegy, nem számít, hogy télen nyári utcai cipőben kell járnunk, mert szívünk mélyén boldogok vagyunk, ha hangyányit menőbb, pár grammal könnyebb lesz a végleges formáját soha el nem nyerő pénznyelő álombringa. Ha egy kicsit is racionálisan gondolkodnánk, tényleg ez kellene? Nem valószínű, lehet, hogy elég lenne egy Tiagra szettes gép. Mondjuk egy Merida a Lampre csapat színeivel? Nézzük!
Buongiorno! Damiano Cunego vagyok. Tudják, a „szöszi”, a Lampre Merida versenyzője. A 2004-es Giro d’Italia győztese, aki az utóbbi időben nem találja magát. Idén úgy éreztem minden rendben lesz. A tajvani gyártó támogatása új lendületet hozott a csapatnak, a Mallorca szigetén rendezett Merida tábor tökéletesen sikerült, mindenki jól érezte magát. Ott még én is boldogan mosolyogtam Ale Jet és Pippo társaságában, mint a többnaposok esélyese. A preparazione egész prímán haladt, a bringák is remekül működtek, ennek köszönhetően a Tirreno Adriatico versenyen megszereztem a hegyi összetett győztesének járó zöld trikót.
A Tour nem jött össze, egyszerűen eszméletlen tempót diktáltak az angolok. Végül 55. helyen zártam csalódást okozva magamnak, a szurkolóimnak és a csapatomnak. Pedig küzdöttem, ahogy bírtam, szerek nélkül paniagua. Júliusban a doppinghírek engem is elértek, ráadásul pont a Tour ideje alatt, nagyon megviselt a dolog. Giuseppe Saronni elmondta, hogy megbízik bennem, régóta a Lampre famiglia tagja vagyok, de ha így folytatom, csak örök tehetség leszek, aki nem váltotta be a csodás karrier lehetőségét. A világbajnokságon szereplő válogatottba sem kerültem be, pedig szívesen versenyeztem volna hazai pályán. Bár utólag az időjárást látva nem biztos, hogy tutti lett volna.
Saronni mesterrel abban maradtunk, hogy a szeptembertől novemberig otthonom környékén készülök, nyugodjak meg, ők majd küldik a Scultura-t amivel edzeni tudok. Augusztus végén meg is érkezett a gép, amin nagyon meglepődtem. Eddig a Scultura név a karbon vázas felső- és középkategóriás országútikat jelentette a Merida kínálatában, de ez egy alumínium vázas, Tiagra szettel szerelt bicicletta.
Felhívtam a főnököt, hogy ez valami tévedés lehet, de mondta, hogy ez van, próbáljam ki… Pippo bezzeg hazavihette Monacóba a Reacto Evo-t, lehet, hogy még lányokat is küldtek neki Tajvanról. A sprinterek élete mindig könnyebb, mint a miénk. Ők a peloton popsztárjai, Pozatto a csillogó cipővel és koi tetoválással, Boonen aki nemcsak a mezőnyhajrákon, hanem az éjszakában is „gyors”, Sagan a szőke pódiumhölgyek kedvelője, a legendás Ciporól, akitől az egész indult, nem is beszélve. Ők mindent megtehetnek, egy szakaszgyőzelem és ismét rajongók ezrei borulnak előttük térdre. Mi hegyimenők folyamatosan edzünk, több ezer méter szintkülönbséget küzdünk le naponta, és ha nem jön össze valami, egyből érdektelenné válunk. Szerencsétlen Ricco bele is őrült ebbe, a stupido saját vérét tárolta a hűtőben, hogy majd azzal vérdoppingol. Majdnem meg is halt, de Fortuna vele volt és nem járt úgy, mint korábban a hegyek királya, a felejthetetlen „Kalóz”.
A teljes cikket a Bikemag weboldalán olvashatod.
